Baróthy Dávid volt a tiszai református egyházkerület püspöke. Olyan kivételes egyéniség, amilyet csak kevés fajtából mintáz ki Isten remekelő keze.
Amikor araszosra méretezett vállairól aláhulló selyempalástjában egy-egy templom szószékén felmagasodott, olyan volt, mintha őrtorony lenne, amelyik szeleknek, viharoknak nekifeszített fejjel vigyázza a hallgató magyar puszták mozdulatlan álmodását. Amikor tekintete átsuhant a visszafojtott lélegzettel várakozó gyülekezeten, olyan volt, mintha az a komor, fenséges sziklaorom lenne, amelyik évezredes mozdulatlanságba meredve nézi a kopját rázó magyar sereget, amint Ázsia széljárta, végtelenbe nyújtózkodó legelőiről elrobognak nyugat felé, hogy ezer esztendő tékozló véráldozatának elébe menjenek. Amikor indulattól feszülő, széles mellkasából feldörögtek a prófétai hevülettől átfűtött szavak, úgy zengett, dübörgött, viharzott ez a hang, mintha vajúdnék a magyar föld és a jajgató kínlódást a felhők mögül alázúgó orgona hangja terítené be. Amikor szeme sugarának villámostora végigvágott hallgatóságán, szinte érezni lehetett, hogy az elszáradt lélekavarban apró tüzek lobbannak lángra és a parányi csóvákban félelmetes erejű erdőtüzek tárogatják perzselő ölelésű lángkarjaikat.
Húsz éve ül Baróthy Dávid a tiszai kerület püspöki székében. Húsz olyan év óta emeli ennek az őrállásnak roppant igáját, amely alatt a magyarság irtózatos mélységeken verekedte át magát. A nagy világégésben ő volt a virrasztó és hogy sok száz templom csillaga látszólag továbbra is töretlen fénnyel csillogott, az emberileg szinte egyedül Baróthy Dávidnak volt köszönhető.
(Részlet a műből)