Előszó
A korral együtt járó egyik ajándék az, hogy jobban értékeljük az egyszerűbb, hétköznapibb dolgokat, melyek fiatalabb korunkban prózaiaknak tűnnek. Ahogy az évek múlnak, a szerény és egyszerű erényekben felfedezhető elrejtett kincsek sokkal hangsúlyosabbá válnak – olyan dolgok, mint a pihenés, a csend és a hétköznapok öröme. A tevékenység és az eredmény iránti vonzódás csökken, felváltják lassan, fokozatosan és megfelelőbben a bensőségesebb témák.
Ezért gondolom, hogy nem tudtam volna megírni egy áhítatos könyvet húszas éveim elején. Túl elfoglalt voltam, külsőleg és belsőleg egyaránt. Ha megpróbáltam volna, valószínűleg kimaradt volna az a személyes öröm, ami annak a sok igeversnek és tanulságnak az ízlelgetésével, átelmélkedésével és elmélyítésével járt, melyeket a következő lapokon magad is tanulmányozni fogsz. Siettem volna, hogy befejezzem, ahelyett, hogy képes lettem volna az utazásból összegyűjteni azt, ami addig a befejező pontig vezet. Isten azonban kegyelmes, és megengedte, hogy várjak egészen eddig az életkorig, mielőtt kiadom ezeket a bejegyzéseket – amikor a gyermekeim már nagyobbak, az ambícióm kiegyenlítettebb, s felerősödött az olyan időtlen szellemi alapelvek iránti érdeklődésem, mint az ima és a Szentírás feletti elmélkedés.
Amivel itt találkozol, annak többsége személyes suttogás Isten Szellemétől a saját lelkemhez az elmúlt tíz évből. Eredetileg nem azzal a szándékkal írtam le mindezt, hogy kiadjam, hanem hogy egyszerűen feljegyezzem az Úrral töltött személyes időmet egy spirálozott, bolti notesz szélesen vonalazott lapjaira. Őszintén szólva találkoztam már sokkal élesebben látó és jobb ítélőképességgel rendelkező áhítatos könyvekkel, mint ez – a régi nemzedékek gazdag és időtlen válogatásaival, olyan kötetekkel, melyek saját szellemi formálódásom kereteit is megadták.
S mégis, legyen bármilyen szerény is, amim van, azt adom neked.
Ezek az áhítatos gondolatok és szakaszok gyakran adtak elém kihívást, máskor bátorítottak, de minden alkalommal formáltak engem valamilyen jelentős módon – átigazították a fókuszomat, megváltoztatták a perspektívámat, arra sarkalltak, hogy cselekedjek, vagy megtisztították belső motivációimat. Azonban nem úgy, hogy ne kellett volna időt és csendességet befektetni a folyamatba. Valamiképpen az út során, ahogy öregedtem, felfedeztem, mennyi kincshez lehet hozzáférni a felszínes bibliaolvasáson túl. Megtanultam, hogy ne csak pásztázzam a szememmel, hanem hogy kezdjek is vele valamit – hogy várjak Isten Szellemének leleplező fénycsóvája alatt, amíg az törékenységem valamelyik oldalára rá nem világított, és közel nem vitte az ő megszentelő munkájának gyengédségéhez.
Ugyanezt az élményt kívánom neked is. Éppen ezért fűszereztem meg minden tanulmányt egy „Ő szól hozzám” című meghívással – további igerészekkel, melyeket kikereshetsz és elolvashatsz, valamint naplóíráshoz való oldalakkal is, hogy támogassanak téged Isten előtti szent várakozásod idején. Remélem, bátorítanak majd téged azokban az életformáló alapelvekben, melyek miatt érdemes minden egyes nap elmélkedésébe befektetni az időt. Elmélkedj és jegyezd fel, mit mutat meg Isten önmagáról és rólad, mire hívja fel a figyelmedet, és mire akarja, hogy reagálj mások életében! Ne érezz nyomást, hogy használd ezeket az apró árnyalatnyi dolgokat minden nap, de ne légy túl elfoglalt ahhoz, hogy egyáltalán ne használd őket! Az imádkozás, odafigyelés, elmélkedés és lejegyzés az a rész, ahol a fontos, benső munka zajlik. Ezért számítanak az áhítatok.
Hozzanak ezek a bejegyzések új kiterjedést vagy éppen némi megújult útmutatást a Megváltóval folytatott beszélgetéseidben a következő kilencven nap során! Akár fiatal vagy, akár idős, bátorítsanak és újból igazítsanak útba annak az egyszerű szépségnek az irányába, hogy leülsz vele, hallgatod őt, szólsz hozzá, és szerelmes levele megvilágosít téged! Imádkozom, hogy vonjon el minden nap a kevésbé (bár szükségesen) fontos feladatok gyorstempójú, időleges forgószeléből, és segítsen neked újra a nagy dolgokra fókuszálni – olyan dolgokra, melyeket a többség nem tapsol meg és nem értékel, de melyeket örökké elismer Az… Az, aki miatt érdemes élni az életet. Az, aki szavának hangjával fel akar ébreszteni téged minden nap.
Részlet a könyvből
A szükségeink és Isten válaszai között szinte mindig ott van egy közös kapocs – egy szál, mely beleszövődött az Atyával való kapcsolatunkba, s melyet ha szem elől tévesztünk, kárára lehet a vele megélhető legbensőségesebb és legfenségesebb élményeinknek az örökkévalóságon innen. Ez a nagyon fontos fonál mindannyiunk számára világosan láthatóvá válik a 2Királyok 4-ben.
Egy asszony, aki férj és anyagi támasz nélkül maradt, eljött Elizeus prófétához segítséget kérni. A hitelezők követelték a tartozása megfizetését, azzal fenyegetve őt, hogy az ügylet részeként elviszik a még a gyermekeit is. Kétségbe volt esve. Segítségért kiáltott. Képtelen volt fizetni.
Képtelen volt rá, hogy bármit is tegyen.
Az Isten embere jóindulatúan meghallgatta, milyen helyzetben van. Megkérdezte tőle, mit gondol, hogyan lehetne a segítségére. De még azelőtt, hogy megvárta volna válaszát erre a kérdésre, egy másikat, egy sokkal életbevágóbbat tett fel: „Mi van a házadban?” – kérdezte. Milyen erőforrások állnak már a rendelkezésedre?
Milyen könnyen mutatunk rá a hiányunkra! Milyen részletesen emeljük ki a hiányosságainkat! Milyen gyorsan elemészt minket a nyilvánvaló bizonyíték mindarra, ami ellenünk dolgozik, a nehézségek, melyek olyan kétségbeesett dolgokra sarkallnak minket! Arra már sokkal kevésbé hajlunk, hogy kidomborítsuk a megmaradt ajándékokat és áldásokat.
* * *
Időnként türelmetlenül várunk Istenre, míg ő türelmesen vár ránk.