1734-35-ben az új-angliai Southampton legelőkelőbb templomában a frissen megválasztott fiatal lelkipásztor "Bűnösök a haragvó Isten kezében" címmel prédikációsorozatot tartott, melyben olyan élénken festette le a vétkesek pokolbeli kínjait, hogy sok hallgatója öngyilkosságon kezdett töprengeni, másokban bűntudat ébredt, és megtértek. Hatására az egész gyarmatot elöntötte a zokogástól, ájulásoktól és egyéb túlcsorduló vallási indulatoktól kísért rendkívüli buzgóság. A "nagy ébredés" néven ismert mozgalom óriási tömegeket térített a szigorú Krisztus-követés útjára annak idején, és mindmáig meghatározza az amerikai, sőt az angolszász protestáns kegyességet. A mozgalom ifjú lelke, Jonathan Edwards elméletileg is igyekezett igazolni a különös ébredést. Számos teológiai, sőt tisztán filozófiai műben taglalta az igaz vallásosság kérdéseit. A nagy ébredés, de általában az ébredés vagy hitbeli megújulás egyik máig leghatásosabb és legmélyebb elemzését Értekezés a vallási indulatokról című munkájában adta. Ám a vallási indulatoktól átfűtött ébredési mozgalom apostola meglepő módon a belső szoba csendjében, titkon megélt hitben és annak gyümölcseiben, a jó cselekedetekben látja az eszményi vallásosságot, és a kereszténység legnagyobb ellenségének nem a külső (deista vagy felvilágosult filozófiai) támadásokat, hanem a szólamokban mutatkozó álvallásosságot, a képmutatást tartja.
A hazánkban protestáns körökben is alig ismert Jonathan Edwards kétségkívül a XVIII. századi amerikai gondolkodás egyik legjelesebb alakja, az úgynevezett puritán felvilágosodás, az amerikai eszmetörténet egyik legértékesebb vonulatának megmarkánsabb gondolkodója. Az Értekezés a vallási indulatokról címűkönyvének (1746), amely legismertebb munkája, nem egyszerűen hittudományi módszerekkel és nyelvezettel értekezik a vallásos gyakorlat mibenlétéről, hanem kora tudományos eszköztárával megalkotta az egyik első vallásfenomenológiát, amely ily módon fölkeltheti mind a gondolati mélységre törekvő hívők, mind a vallásszociológia és eszmetörténet iránt érdeklődők figyelmét. Edwards gondolkodását még az az eszme vezérelte, hogy a hit és az ész nemhogy összeegyeztethető, hanem föltételezik is egymást, és ezért az önmagát megismerni igyekvő ember, ha kellően szigorú önmagával szemben, önáltatás nélkül is eljuthat Isten és a természet összhangjához. Törekvése ma is mindenképpen lenyűgöző.