A Szentháromság Isten világ- és egyháztörténelmet formáló kegyelmének köszönhetően egyházunk újra szabadon, lelkesen, mondhatnók teljes erőbedobással foglalkozhat a katechézis, azaz a felnövekvő új magyar református generáció hitbeli oktatásának és nevelésének kérdéseivel. A diakónia, a misszió, a lelkigondozás, épületeink külső és belső rendben tartásának permanens feladatai mellett egyik első számú „napirendi pontunk" az a kérdés, hogyan tudnók Krisztus evangéliumát, a keresztyén tradíció életgyógyító, sőt üdvözítő igazságait úgy közölni (kommunikálni), hogy ez a közlés (kommunikáció) ne legyen pusztába kiáltott, visszhang nélküli szó, sőt inkább legyen Istennek hatalma minden hívőnek üdvösségére.
Ennek a kérdésnek a megválaszolására nemcsak a hátunk mögött levő ismeretes, negyvenéves „katechetikai áramszünet", nemcsak az újabb sokféle lelkes, de sajnos legtöbbször dilettáns próbálkozás, nemcsak az iskolai hitoktatásnak a Nyugati keresztyén egyházakban manapság annyit emlegetett krízise ösztönöz, hanem a Máté evangéliumának az az értesítése, miszerint Jézus nem úgy tanította a sokaságot, mint az írástudók, hanem úgy, mint akinek hatalma van (Mt 7,29). Az evangéliumnak ez a közlése az, ami egyházunk tanítással megbízott hivatalos, sőt elhívott szolgáit nem hagyja nyugodni. Az evangéliumnak ez a közlése valóságos kihívássá lett nemcsak homilétáink, hanem katechétáink számára is. Az evangéliumnak ez a közlése katechézisünk normája. Az evangéliumnak ez a közlése világosan konfrontálja az írástudók tanítási módját a jézusi tanítással. Ez a konfrontáció adja fel nekünk is a leckét, hogyan tudnánk kitörni az írástudói száraz, unalmas, lélekölő, legtöbbször egyszerűen érthetetlen (dekódolhatatlan) katechézis bilincseiből, s hogyan tudnánk legalább valamennyire Krisztus Urunk követőivé lenni a hatalommal végzett katechézisben. Egyáltalán, vannak-e a hatalommal történő tanításnak emberi feltételei? Nem Isten szabad, kegyelmi ajándéka-e a hatalommal történő tanítás, melyet az Ur egyeseknek megad, másoktól viszont megtagad? Mi az, amit - Isten szuverenitását a legteljesebb alázattal elismerve - megtehetünk, sőt a hitben való engedelmesség okáért meg kell tennünk annak érdekében, hogy a felnövekvő nemzedéket ne úgy tanítsuk, mint az írástudók, hanem úgy, mint akiknek hatalma van? Ez ma a katechézis központi kérdése egyházunkban.
Ennek a kérdésnek megválaszolására tesz bátor és igen figyelemre méltó kísérletet „A katechézis kommunikációs problémái" c. munka szerzője, dr. Fodorné dr. Nagy Sarolta testvérünk, a Nagykőrösi Ref. Tanítóképző Főiskola tanára. Az értékes dolgozatot, melyet a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Kara „magna cum laude", azaz jeles minősítéssel doktori disszertációként elfogadott, e sorok írója több alkalommal, legutoljára a Confessio c. folyóiratban (1995, 3, 115k) méltatta. Az ott mondottak ismétlése nélkül ezen a helyen csak a következőket tartja fontosnak hangsúlyozni. Ez a dolgozat nemcsak a tudományos színvonal nem könnyű követelményeinek felel meg, hanem a gyakorlati használhatóság szempontjainak is. A dolgozat nemcsak az újabb, főleg angol nyelvű katechetika és fejlődéslélektan legfontosabb eredményeiről nyújt megbízható, hiánypótló információkat, hanem gazdag, pedagógiai-katechetikai tapasztalatok, megfigyelések és felismerések birtokában valósággal inspirál, sőt kézen fogva bevezet a dekódolható katechézis megvalósításába. A dolgozat modellje lehet annak a vállalkozásnak, hogyan lehet a legszilárdabb református talajon, tehát a Szentírás, Kálvin és a Heidelbergi Káté betonján állva, a modern lélektani és kommunikációkutatás eredményeit hasznosítani a magyar református katechézisben.