„Van az úgy, hogy minden összezavarodik, szinte egyszerre: mintha kihúznák az ember lába alól a talajt. Sokat gondolkoztam, mi késztethet egy embert arra, hogy otthagyja az otthonát, az országát, a gyökereit? S ha egy középkorú nőről van szó hat gyerekkel, egy halott férjjel, és egy szökős kutyával?”
A hat gyereket nevelő Julie – Júlia – Horvátországban köt ki, egy csendes tengerparti öbölben, ami attól fogva, hogy odaköltöznek, már nem is olyan csendes. Ám a kissé „szeleburdi család” igazi kavalkádja akkor kezdődik, amikor az asszony lecsokifagyizza fehér blúzát egy horvát fiatalember mosolyától. A biztosnak tűnő menekülési kísérlet így kizökken a kerékvágásból. S hogy hogyan talál újra biztos nyomra, az nemcsak a nő és a férfi bonyolódó kapcsolatán, hanem egy egész kapcsolathálón és Isten feltétel nélküli szeretetén múlik.
Nagy Izabella első regénye nemcsak írói tehetségről, hanem a kapcsolatok ábrázolásának derűs és empatikus készségéről is árulkodik. Így az olvasó könnyen belefeledkezik a történetbe, ami igazából bárhol megtörténhet, csak legyen hozzá egy napos tengerpart. Mert „minden országnak kellene napos tengerpartjának lennie”. Vagy legalább a tenger emlékének, a tenger vonzásának, az Isten felé való tengernyi vágynak.