A XVIII. és XIX. század fordulóján, amikor az egész keresztyénségen végigsüvített annak a világszemléletnek hideg szele, amely a hitet is alávetette az emberi észnek, ennek az áramlatnak zsibbasztó lehellete a finn egyház és a finn nép körében is megjelentette magát. A templomokban hallható volt ugyan igazhitű evangéliumhirdetés, de ebből legtöbbnyire hiányzott az élő keresztyénség újjászülő, életformáló ereje. S ekkor Isten kegyelme csodát cselekedett: elhívta a maga választott eszközét, Ruotsalainen Pált.
Luthert a maga idejében az kényszerítette a reformáció útjára, hogy hajtotta saját lelke szorongása, hogy tusakodnia kellett mindaddig, míg bizonyossággal teli feleletet nem kapott arra a kérdésre: mikép jutok el az Istennel való békességre? Szakasztott ugyanez ismétlődött meg Ruotsalainen Pál esetében. Azt kell ugyanis látnunk, hogy Isten ennek a mindenfelé meghidegült keresztyénségnek közepette is megtartott olyan kisebb csoportokat - néhol többen, néhol kevesebben voltak, - akik nem tudtak megelégedni a hitnek puszta elméletével, hanem a Krisztussal, a Megváltóval való személyes összeköttetésre vágyódtak. Ruotsalainen Pálnak, ennek az útján egymagában elindult embernek lelki szorongása, megváltás után való vágya és kiáltása már most itt, ezeknek körében, sok ilyen lélekben talált visszhangra. „Barátok" gyűltek köréje, akik tanításában megtalálták azt, amire titokban vágyódtak és vártak.