Előszó
Mivel rendes gyülekezeti igehirdetésben eddig pályafutásom alatt csak rövid átmeneti időkön át szolgáltam egyházamat és a szolgálat egyéb mezőin lévén elfoglalva, legtöbbször csak gyülekezeti lelkészek kisegítése végett végeztem templomi igehirdetést, rendesen legnagyobb elfoglaltságuk napjai, a nagy ünnepek alkalmával: igehirdetői szolgálatomból aránytalanul nagy rész esett az úrvacsorai beszédekre. Ilyenkor mindig a szerzeteséi igék valamely részletét véve alapul, különösen a hatalmába keríthetett az a kimeríthetetlen gazdagság, amely azoknak minden szavából kisugárzik, ha a sarkamentum megkívánta ünnepi fogékonysággal merül el az ember beléjük. Ezek alatt a hatások alatt éreztem indíttatást arra, hogy az egész szeretetési történeten végig, majdnem minden szónál megállva, kidolgozzak egy sorozat elmélkedést, amely előkészíthet egy-egy ünnepi gyülekezetet s annak tagjait egyenként az úri szent vacsorával való élésre.
Van közöttünk sok, amelynek gondolatmenetét csakugyan el is mondottam, amikor erre a szent szolgálatra alkalmam volt. Viszont sok olyan is, amelynél csak képzeletben lebegett előttem az úrvacsorára készülő gyülekezet. Egyenkint talán magam sem tudnám már megmondani, melyik milyen csoportba tartozik. Valamennyin megfigyelhető, hogy abban a formában nem a gyakorlati szolgálat, hanem az íróasztal terméke. Nincs meg egyikben sem az, ami a gyakorlatban aligha hiányozhatik ilyen elmélkedésekből: a közelebbi alkalommal való kapcsolat, amellyel egybeesik az úrvacsorai istentisztelet (karácsony, újbor, stb.) Nem is az volt a célom, hogy kész formában felhasználandó beszédeket adjak lelkésztestvéreim kezébe, amiért - azt hiszem - nem is kell mentegetőznöm. Meg akartam szólaltatni az úri szent vacsora Igéjét, - nem kérdezve, hogy a nyomtatott betű által hol fogja utólérni - közvetlen olvasóiban-e, vagy megtermékenyített lelkű igehirdetők önálló bizonyságtételén át az ő hallgatóikban - a reá váró sziveket.