Nyolc nagyon megáldott estének egy csokorba fűzött igehirdetését kapja itt az olvasó. Folyton növekedő gyülekezet lelkébe hullott ez a különleges magvetés: az evangélizáció. Van ennek a könyvnek belső, mély élményékből táplálkozó, az Ige mélységéig hatoló tartalmán kívül egy formai és mondhatni egyháztörténeti jelentősége is. Nem a budapesti egyházmegye evangélizációs hetével lépett be az „evangélizáció" annak a sokszor gúnyosan, kicsinylően emlegetett, de mégis az élő Istentől rendelt ,hivatalos" egyháznak, (mintha lenne más egyház, mint „hivatalos") a munkarendjébe és áldott eszközei közé. Hiszen a dunamelléki egyházkerület évekkel ezelőtt áldott evangélizációs hadjárattal indult él évről-évre más és más egyházmegyéjében, hiszen egyik-másik gyülekezetben nem folyhatott volna ez a magvetés, ha maga a hivatalos egyház, az a gyülekezet nem vállalta volna a magáénak. Mégis ez a könyv az első ilyen okmánya, jövő idők számára maradó bizonyságtétele annak, hogy a magyar református anyaszentegyház ébredési idején az evangélizáció nagy ajándékait felismerte és Isten kezéből hálásan elfogadta.
Mi hát az evangelizációs Nem más igét hirdet, hanem másképpen ugyanazt az örök igét. Nem hétről-hétre visszatérő alkalom ez, nem csöndes öntözés, nem megújuló harmat, inkább vihar és záporeső, amit a Lélek erős „zendülő szele" hoz. Éppen ezért az evangélizáció mindig az evangélium központi nagy igazságaira mutat rá. Az egyház igehirdetése ugyan mindig ez: térjetek meg, de az evangélista nem ér rá sokáig mutatni az odavezető utat, hanem a kereszt mellé áll és amit mond, az a váltság, megtérés, újjászületés, üdvösség és kárhozat félelmetes és szabadító híre. Éppen ezért ott van az evangélizációnak igazi helye és eredménye, ahol a pásztori munka csöndes és szakadatlan élőkészítése szántotta fel a lelkeket.