Előszó
Megbabonázva olvastam Bojtor István újabb könyvét. Egészen el
bűvölt, s ezek után már nem volt nehéz azonosulni a regény főhősével:
a megigézett püspökkel.
A mai egyháznak és társadalomnak az egyik legsúlyosabb adóssá
ga a múlt föltárása és földolgozása. Mert ameddig ez elmarad, addig
bizonytalan a jelen, és nem épül, vagy rossz alapokra kerül a jövendő.
Ennek ellenére sem a társadalomban, sem a történelmi egyházak köré
ben nem jellemző, hogy vehemensen „szaggatnák az istrángot” ebben
az ügyben: a probléma súlyához képes kevés múltbevalló munka szü
letett. A mi egyházunkban ujjhegyre tudjuk szedni mindazokat a mű
veket, melyeket e tárgyban néhányan alkottak. S ha ráadásul föltes
szük a kérdést, hogy ezeket hány an ismerik, olvasták, a jó példát há
nyan követték, akkor rendszerint nem jutunk lelkesítő válaszokhoz.
Lelkesíthet viszont bennünket az, hogy Bojtor István ezzel a mun
kájával - a bibliai tárgyú könyvei mellett - már a negyedik, egyhá
zunk félévszázadát tárgyaló kötetét teszi le az asztalra. A Misszió a Ti
szán innen (Miskolc, 1996> a Tiszáninneni Református Egyházkerület
történetével foglalkozik 1956-ig. Az Erdélyi krónika (Sátoraljaújhely,
2001) a határokkal elszakított magyarsággal tartott kapcsolat és a dik
tatúrában szervezett illegális ifjúsági konferenciák krónikája. Az ítélet
címmel (Sátoraljaújhely, 2003) azokat a történeteket gyűjti össze, me
lyek illusztrálják, hogy az istentelen hatalom hogyan érvényesíti aka
ratát, immár nem államvédelmi hatóságain, hanem magán az egyház
kormányzaton keresztül, gondosan ügyelve a látszat fenntartására, fő
leg a külföld irányában. Ezekben mintha lépésről-lépésre megvizsgálta
és feldolgozta volna az ateista diktatúra egy-egy évtizedét különböző
megközelítésekből. Mindegyik érdemes az olvasásra és megbeszélés
re, azonban leginkább magával ragadó az itt következő mű, mely az
1944. és 1991. esztendők között játszódik, a háború és a szovjet meg
szállás alatt, a sztálinizmusban, a Rákosi korszakban, az 1956-os for
radalom és szabadságharc, a megtorlások idején, majd a népünket er
kölcsileg ronggyá gyűrő „puha diktatúrában”, s az 1989-től beköszön
tő posztkommunizmusban.6
mel nézi, krisztusi mércével értékeli. Ennek ellenére a regény tömör
marad, mert az írója úgy sűrít, ahogy a tehetséges költő, aki akár
egyetlen verssorba bele tudja foglalni a legsúlyosabb mondanivalót.
A Szerző évtizedek óta előadója a református egyház doktori kol
légiuma egyháztörténeti szekciójának. Úgyis mondhatjuk: folyamato
san készít egyháztörténeti tanulmányokat. Amikor egy-egy könyve
megjelenik, mögötte ott van, részben a küzdelmes életén átszűrt ta
pasztalatok sokasága, részint a szakmai tájékozottság. Alakjait az írói
alkotó fantázia formálja, de valamennyi történelmi tényekből, pontos
adatokból építkezik. Hasonlóképpen állandó kapcsolatban áll az iroda
lommal, ahogy ezt a Kazinczy Ferenc Társaság alelnökeként és iro
dalmi munkásságával bizonyítja. Jelen könyve mégsem pusztán hét
köznapi, irodalmi alkotás, sem pedig közönséges szakmai referátum,
hanem egyszerre mindkettő, úgy azonban, hogy sohasem veszíti el
hitvallásos jellegét. Ha protestáns szerző, ráadásul református lelki
pásztor, írásra vetemedik, akkor tőle ilyen könyvet várunk. Egy hitval
ló egyház kiadója kapva-kaphat azon a lehetőségen, hogy hasonló
művel lépjen az olvasók elé.
Bojtor István a hitvallók bátorságával fogalmaz. Számára sohasem
volt probléma áttörni a „hallgatás falát”, s beszélni azokról a kérdé
sekről, melyeket a mögöttünk hagyott évtizedekben gondosan elkerül
tünk. Ha mások is így cselekedtek volna, ma nem lennének nemze-
déknyi tömegek a történelemhamisítás és tájékozatlanság áldozatai,
akik sem azzal nincsenek igazán tisztában, hogy honnan jövünk, sem
azzal, hová tartunk. A múlt kiértékelésének az adóssága sokrétű, de az
egyik speciális vonatkozása, sajátossága megragadható abban, aho
gyan a hitüket gyakorló keresztyének az ateista diktatúrát átvészelték.
Közelebbről a regény eseménysora, dialógusai, portré-sorozata
nem csupán képeket, arcokat villant fel, élettörténeteket summáz, ha
nem korrajzot is ad. Teszi ezt elsősorban egy személyes életút felraj
zolásával, a korszak egyik tipikus alakjának a „békepapnak” az ábrá
zolásával. Az idősebbeknek talán még van sejtésük arról, hogy a „bé
kepap” az ateista diktatúra érdekeit képviselő egyházi személy. A vi
lági hatalom ezért emelte a legjelentősebb gyülekezetek vezető lelké
sz! posztjára vagy az egyházkormányzat legbefolyásosabb pozícióiba.
Miközben7
árulva anyaszentegyházat, hazát, Isten ügyét - ellenszolgáltatásként
személyes kiváltságokat, előnyöket élvezhetett, melyekből a taposott
magyarság nagy része, így az egyház népe is jobbára ki volt zárva.
A szélesebb közvélemény nem tud sokat a „békepapság intézmé
nyéről”, mely nevét a Moszkvából diktált békeszólamok állandó han-
goztatóitól kapta. Róluk egyrészt nem lehetett nyilvánosan szólni,
másrészt a hitelesség látszatával számtalanszor megtévesztették a nyil
vánosságot. S még kevesebben tudnak fogalmat alkotni arról, hogy
konkrétan, hogyan vált valaki „békepappá”? Melyek azok az életfor
dulók, intim mozzanatok, próbatételek, melyek egy jó és tisztességes
nek induló sorsot is erkölcsi bukásba sodorhattak?
Az erkölcsi kötelmektől mindinkább szabaduló, az etikai nevelést
„morálizálásként” kigúnyoló és elvető korunkban egyre felelősségtel
jesebb feladat megmutatni a törvényszerűen bekövetkező bukás min
den következményét. Főként azokat, melyeket a szabadosságában tob
zódó, etikátlanságra hívogató média sohasem mutat meg. Ha megten
né, akkor megritkulnának az ördögi igézetben sodródó tömegei, és
kevesebb család, közösség, életút, emberi kapcsolat menne tönkre.
Bojtor István történetének a tanulságai egyházi környezetben ér
telmezhetők elsősorban, de éppen ezért húzzák alá többszörösen az
egyetemes, a szekuláris világban éppúgy mindenki számára érvényes
üzeneteit. A könyv minden mondata valamennyiünk okulására íratott
meg. Sem az érdektelenség, sem a közömbösség, sem a tétlenség nem
igazolható állásfoglalás. Mert a gyorsan lepergő évek során és végén,
mindannyiunknak számot kell adnunk arról, hogy mivel foglalkoz
tunk, milyen ügynek köteleztük el magunkat, s mit cselekedtünk a kö
zös és személyes múltunk rendezéséért?
A Szerző - mint eddig - most is megtette, ami rajta áll. A regény
érdemes és alkalmas arra, hogy akár fiatalokkal, akár idősebb kortár
sainkkal, családi körben, gyülekezeti közösségben, barátok, ismerősök
között átbeszélve tovább írjuk. Nagy köszönettel tartozunk ezért a le
hetőségért a Szerzőnek és hűséges segítőtársának, valamint mennyei
Atyánknak azzal, hogy mindezekért hálaadásunkban dicsőséget adunk
az Úr szent nevének.
Sárospatak, 2007. május 9.
KissEndre József