A könyv tartalma
Előszó 5
I. A DEBRECENI TEOLÓGUSOK FEGYELMI ÜGYE
1. Egyház a világban
Az elhivatás 9
A nézőpont 12
Magyarország politikai és egyházi vázrajza (1944-1990) 19
Egyetem - Lelkészképző - Akadémia 23
Az ítélet háttere 28
Teológus csendesnap 30
2.. Az ítélet
Kihallgatás 42
Memorandum és nyomozás 46
Az első ítélet: június 23. 53
A második ítélet: július 3. 57
Protestálások 59
A harmadik ítélet: augusztus 7. 61
A negyedik ítélet: augusztus 22. 65
Az ötödik ítélet: augusztus 31. 67
Búcsúzás a professzoroktól 68
Életpályák néhány sorban 71
Búcsúzás a diáktársaktól 73
Sárospatakon 75
A hatodik ítélet: szeptember 15. 78
A hetedik ítélet: szeptember 11. 81
Levél Bakó Lászlóhoz 82
„Összesítsés” 84
3. Sárospataki teológusok a Tiszántúlon
Az első félév 85
Debrecenben 87
Sólyom Ferenc utazásai 88
Horváth Zoltán, a motoros 89
Debreczeni István januári vakációja 93
Bojtor István szolgálati naplója 95
Újra „itthon” 97
Évzáró Sárospatakon 98
II. A FONYI FEGYELMI
Bükkszentkereszt 101
Kihallgatások 107
Útkeresés 109
Fony 111
Huszonöt vaságy 118
Nyomozás 124
A Járási Rendőrkapitányságon 131
A lakáskérdés 139
Az ítélet 145
A Megyei Rendőr-főkapitányságon 156
»Csendesnap” 159
A Megyei Tanácson 161
Búcsú a gyülekezettől 162
Fellebbezés 163
»Közbenjárók” 165
Az utolsó felvonás 167
Emlékezés 169
Naplótöredékek 175
III. EGY DOKTORÁLÁS MARGÓJÁRA
Curriculum vitae 185
Tanulmányaim 187
Szolgálataim 188
Folyamodványok a doktorátusért 190
A Doktori Tanács döntése 198
Válaszlevelek 203
Mentőötletek 210
Tudomány vagy dilettantizmus? 216
A könyvbemutató 223
Report on procedure of doctorship 225
Zárszó 231
Összefoglaló 235
Summary 236
Névmutató 237
Előszó
Dixi et salvavi animam meam. Szóltam és megnyugtattam lelkiismeretemet,
mondották a latinban még járatosabb eleink. Ezt cselekedte
Bojtor István jelen könyvével, amikor újra áttörte a hallgatás falát és ismételten
kivált a „vétkesek közt cinkos” némaságába burkolózók soraiból.
Cselekedhetik-e jelentősebbet valaki napjainkban ennél, amikor az egyházi
és társadalmi tömegek belső szabadságának, lelki egyensúlyának a
helyreállítása érdekében még mindig rendezetlen múltunk fölszámolása
szerepel a napirenden?
Az ítélet annyit törleszt ebből az adósságból, amennyit törleszthet. Ez
az írás jól egészíti ki a szerző egyik korábbi, Misszió a Tiszáninnen című
könyvének az anyagát.
Amikor szerzőnk tollat fogott, már régen túl volt a hosszú évek
imádságos tusakodásain, magányos tépelődésein, a lopva összehozott
„miért”-ekre választ kereső testvéri beszélgetéseken. Nemzedéke szenvedő
alanya volt az ellenségnek sem kívánt megrázó események sorozatának.
Sokan belepusztultak, voltak akik beleroppantak az ateista diktatúra
rájuk nehezedő nyomásába. Talán a szerző, és gyülekezetei is hasonlóképpen
jártak volna, ha nem tapasztalják a hitben, fölülről kapott megtartó
erőt, amely nemcsak a megmaradásban segített, hanem ráadásképpen
megengedte a kiváltságosaknak, hogy örvendezéssel menjenek tovább
az úton, mert méltókká tétettek arra, hogy Jézus Krisztus nevéért
gyalázattal illessék őket. (Cselekedetek.5, 41.)
A szerző és testvéri közössége olyan szenvedéseket, mellőzéseket,
hátratételeket, igazságtalanságokat dolgozott fel, amelyek őket érték.
Idővel, mint a tengeri kagyló belsejében lévő szennyeződés, a szenvedések
gyöngyszemekké kristályosodtak. Ma már gyöngysorrá fűzhetők a
nyomorúságban fogant hitvallások, a történelmi adalékká szelídült tapasztalatok,
az irodalmi köntösbe öltözött tanulságos emlékezések, derűs
anekdoták formáit fölvett egykori átélések. A megérett sorsfordító élmények
kiforrottan, mindenki számára könnyen érthető előadásban kerülnek az olvasó elé.
Az egyházi emberek önéletírásai sajátos műfajt teremtenek. Itt most
olyan témák bukkannak felszínre, amelyekről évtizedeken át tilos volt
beszélni. A könyvben olyan jelentéktelennek tűnő apró részleteket olvashatunk,
amelyekkel csak a személyes, hiteles tanúk szolgálhatnak. Amikor
a szerző magánjellegű feljegyzéseiben lapozgatunk, szinte a lelkébe
látunk és a belső világába kopogtatva találunk rá a hitet építő, hitet
mélyítő olvasmányokra.
Ez az önmagát kiszolgáltató feltárulkozás egyetlen oldalon sem öncélú.
Mindegy, hogy mire keresi a választ. Mindegy, hogy miért csapnak
ki jeles diákokat a Rákosi-korszakban jeles egyházi iskolából? Miért kap
fegyelmit az ifjúsággal többet és jobban foglalkozó lelkipásztor?
Lényegében ugyanarról a bolsevista világról rajzol képet, amelyben közel fél
évszázadig kényszerültünk élni. Akik ebben az időben éltek, azok nehezen
teszik le ezt a könyvet, míg végig nem olvasták. A fiatalok talán el
sem hiszik, hogy ez a világ annyira abszurd és irreális volt, mint
amilyennek a kórképek ábrázolják. A könyv lapjain megjelenő figurák, arcok,
szituációk mintha olyan szándékkal gyűltek volna össze a lelkipásztori
naplóban, hogy egyszer majd bemutassák, illusztrálják, mérlegre tenni
segítsék ezt a korszakot. Olyan évtizedeket, amelyben pusztították a
belső értékeket, idegen megszállók állomásoztak Magyarországon,
Államvédelmi Hatóság és Állami Egyházügyi Hivatal ellenőrzött, fenyegetett,
drasztikusan ítélt. Békepapság, besúgók és szocialista bürokrácia
szolgálta ki őket.
Annak ismeretében, hogy kik, miért, hogyan kaphattak doktori és
egyéb kitüntető címeket a diktatúra idején, egy pillanatig sem kétséges,
hogy Bojtor István disszertációjának megírása nélkül is teológiai munkásságára
tekintettel megérdemelte volna az elismerést. Tanúságtévő
szolgálatai, tudományos munkái azonban sokkal többek annál, mint
amelyet gyarló emberektől osztogatott cím megmérhet. Viszont a felülről való
elismerésben, mely őt mennyei jutalomként megilleti, nem biztos,
hogy osztozhat számos rangokban és címekben bővelködő pályatársa.
Az Istentől megítélt, de már a világ szerint is bukott politikai rendszerben
nem volt könnyű dolga azoknak, akik ,jól őrizték szívüket ”, és
nem tudták sem megfélemlíteni, sem megvásárolni őket. A kommunista
rezsim nem bánt kesztyűs kézzel azokkal, akiket képtelen volt diktatóri
kus céljainak megfelelően integrálni. Krisztusnak azokat a szolgáit, akik
a Biblia zsinórmértékéhez szabták magukat és döntéseiket, nem lehetett,
vagy nehéz volt megalkuvásra kényszeríteni. „Mert most embereknek engedek-e
avagy az Istennek? Vagy embereknek igyekezem-e tetszeni? Bizonyára
ha még embereknek igyekeznék tetszeni, Krisztus szolgája nem
volnék. ” (Galata 1, 10.)
A hitvallóknak emléket állítani nemcsak érdemes, szükséges, hanem
feltétlen kötelessége a magyar keresztyénség minden hivatott őrállójának.
A szerző, a Léleknek engedve megírta mindazt, amit meg kellett írni.
Egzisztenciális bizonyságtételével a lelkiismeretének engedelmeskedett.
Üdvözöljük a könyv megjelenését, mert megtörte az ismét ránk telepedő
némaságot, folytatja rendezetlen múltunk fölszámolását, kevesbíti
egyháztörténelmünk fehér foltjait és tanítja a fiatalokat. De mindezeknél
fontosabb az, hogy a látszólag mögöttünk hagyott istentelenség korszakában
tanúsított evangéliumi hitvallásra és az ott szerzett tapasztalatokra
nem lesz-e hamarosan nagyobb szüksége a következő nemzedéknek egy
hasonlóképen istentelen korszakban?
Sárospatak, 2003. január hava.
Kiss Endre József