Részlet a könyvből
Isten igen gyakran, sőt leggyakrabban belülről, lényünk legbelső magja felől küld üzeneteket számunkra – új életünkre nézve.
Sőt így is mondhatnám: éppen lényünk centruma, legbelsőbb magja az a határterület, ahol az a titokzatos kapu nyílik, amelyen Isten szokott belépni, és aztán tudatunk felé halad. Olykor álomképekben, hogy üzeneteket adjon önmagáról és mi magunkról. Először talán ellenségnek, ellenfélnek véljük és birkózni kezdünk vele, de „menet közben” derül ki, hogy az, akit ellenségnek vagy ellenfélnek tekintettünk – a legjobbat akarja nekünk.
Aki egyszer így találkozik Istennel, és nem betanult kiskáték sorain keresztül csupán egy névvel, amely mögött nem érez senkit, csak egy fogalmat legfeljebb, az elmondhatja: „Láttam az Istent színről színre, és megszabadult az én lelkem” (Károli-ford.)
[…]
Lássunk egy példát az ismételt figyelmeztetésre.
A negyvenen jóval túljutott asszony, aki mindig szeretett volna gyermeket (szigorú kálvinista családban nevelkedett, és számára a „megtérés” szó vörös posztó volt!), ingerülten azt mondja egyszer a lelkipásztorának:
Igazán nem értem, már dühös is vagyok, hogy ötödször álmodom azzal, hogy nekem kislányom születik. Hiszen én már a negyvenen jóval túl vagyok, nem születhet már lányom! Ráadásul a gyermek, amikor álmomban fölébe hajolok, még erősen hasonlít is rám! Mit játszik velem az álom, vagy az Úristen?
A lelkész, akinek ezt elmondja, s aki ismeri a hátterét és az asszony környezetét is, így „fejti meg” az álmát:
– Nem arról van szó, hogy gyermeke születik. Hanem amit nem hitt el a papjának, amit nem hitt el az evangelizációknak, azt higgye el most az Úristennek és saját lénye centrumának: magának szükséges újjászületnie! Azért hasonlít az álombeli kislány magára!
Az asszony, aki eddig biztos volt saját „tökéletességében” – erre a figyelmeztetésre megrendült. Lénye mélye már előkészítette álmaiban, hogy valóban megtérésen és újjászületésen megy majd át.