A teológia tudományában csak kevéssé járatos olvasó számára is evidencia, hogy már a keresztyénség első századaiban a Krisztus személyéről szóló viták következtében a krisztológia lett a legkidolgozottabb fejezete a keresztyén teológiának. Az apostoli atyáknak különleges adottságuk volt az Atya és a Fiú viszonyának és Krisztus kettős természetének finom megkülönböztetésére, illetve mindezek árnyalt megfogalmazására. Krisztus egylényegű az Atyával, kettős természetű, vagyis isteni és egyben emberi személy, született, de nem teremtmény, öröktől fogva született, valóságos Isten vallóságos Istentől, Istensége szerint örökkévaló, emberi természete az idők teljességében jelent meg.
Mi, emberek, nem tehetjük vizsgálat tárgyává a Szenthárom egy örök Isten személyét. Ez nemcsak merész, hanem egyben ostoba próbálkozás lenne. Kik vagyunk mi, hogy úgy véljük: bepillanthatunk az Örökkévaló Isten "magánjellegű" titkaiba? A teljes Szentháromság egy örök Isten minket, embereket vizsgál és szólít meg, méghozzá teljes egységben, és mi nem idézhetjük magunk elé vizsgálódásunk tárgyaként az Istent. Mi csak gondolkodhatunk arról, hogy is van ez. Milyen kapcsolat fűzi az Atyát a Fiúhoz, és megfordítva: a Fiút az Atyához? Hol van ebben a kapcsolatban a Szentlélek szerepe?