Amikor köszöntve az olvasót, szeretetébe ajánlom munkámat és hősnőmet, nem mulaszthatom el a figyelmeztetést: regényt vesz a kezébe, és nem krónikát. Történelmi hitelességre csakis a kortörténeti háttér ábrázolásánál törekedhettem, ám ahol a források elhallgatnak, ott a képzeleté a szó.
Magdalai Mária (Magdolna, Magdaléna) személye régóta foglalkoztatott, rejtélyes volt számomra, miért társult nevéhez a hagyományos "bűnbánó" jelző, hiszen a kanonikus evangéliumok csupán azt állítják róla, hogy "hét ördög ment ki belőle", s a bibliai szóhasználat szerint ez sokkal inkább jelent betegséget, mint bűnt. Művészeti ábrázolásait szemlélve mindig tiltakozás ébredt bennem, képre festett képtelenségnek éreztem, hogy ő, aki a tanítványok legbelsőbb köréhez tartozott, aki halálig hűségesen állott a kereszt alatt, s a feltámadás első hírvivője volt, fiatalon és tetterősen holmi barlangban ülve, kezében tartott koponyába hullassa könnyeit, ahelyett, hogy örömmel telt szívvel hirdetné az evangéliumot, és segítene embertársain. Megváltottságának tudatában miért a könnyhullatás? Ez a belső tiltakozás késztetett arra, hogy amennyire erőmtől telik, "rehabilitáljam" Magdalénát, megkíséreljem kiszabadítani a hagyomány sztereotípiáiból, és olyannak ábrázolni, amilyen lehetett. De valójában ki lehetett ez az asszony? Miféle sors tette ördöngössé, s a Szabadító iránti hatalmas szeretet merre vezette a Lélek kitöltése után? Vele kapcsolatban az evangéliumok nem említenek családtagokat, magányosan tűnik fel, és alakja ködbe vész.