Érdekes megfigyelni, hogy a történetek mennyire sokféle alakban vannak jelen hétköznapjainkban. Az embereket érdeklik a történetek, gondolhatunk akár a kisgyermekekre, akik mesét hallgatnak, felnőttekre, akik moziba járnak vagy könyvet olvasnak, emberekre, akik beszélgetnek. Egy-egy történet hozzásegít minket életünk jobb megértéséhez. Hézser Gábor a tanítás egyik legősibb formáját eleveníti fel összegyűjtött történeteivel. A kötőjeles történetek című műve után a Mindennapi és nem egészen mindennapi történetek mindennapi és nem egészen mindennapi embereknek című kötetével a szerző olyan rövid történeteket, példázatokat tár elénk, amelyek hatni tudnak. „Mint az aranyalma ezüsttányéron, olyan a helyén mondott ige” – olvashatjuk a Példabeszédek könyvében (25,11). Megfelelő időben és helyen a kis történetek is olyan távlatokat nyithatnak, amelyekről olvasói távolságból nem gondolnánk, hogy megeshetnek velünk.
Mi történik akkor, amikor nemcsak olvasunk/hallgatunk egy történetet, hanem ráébredünk, hogy az a történet rólunk szól? Hézser Gábor könyvét olvasva könnyen megeshet, hogy megszólítva találjuk magunkat, mert ezek jól sikerült történetek. A jól sikerült történetek úgy vannak felépítve, hogy magukkal ragadják a hallgatót, aki észrevétlenül újra meglelheti magát bennük.
Ez többek között úgy történik, hogy az ember azonosul a hős útkeresésével, félelmeivel, kérdéseivel, konfliktusaival, és úgy érzi magát, mintha róla szólna a mese. A történet a lélek mélyéről szól. Benne – mint egy tükörben – újra megjelenik mindaz, amit az ember már átélt: a vonzalom és a gyöngédség érzései, férfi és női létünk, a felnőtté válás, a betegség és a halál kérdései, a boldogság és a kiúttalanság megtapasztalása, konfliktusok és félelmek, harag és szenvedély, béke és megbékélés. Mindaz, amit gyakran inkább csak megsejtünk, megérzünk, vagy nemritkán elfojtunk, elodázunk, a történetek mindezt magukban hordozzák és napvilágra hozzák.