Leírás
Az emmausi úton olyan emberek találkoznak a Mesterrel, akik egyszer már találkoztak vele, akik hittek benne, vele jártak. Valaha izzott a szívük, de ez a szív kihűlt, amikor a szilárdnak látszó hit és reménység szertefoszlott. A dolgok nem úgy alakultak, ahogy remélték, ahogy szentül hitték, és amely hitre föltették az egész életüket, legszebb éveiket, sőt egzisztenciájukat, megélhetésüket is. Feltételek és kompromisszumok nélkül követték Jézust, de csalódniuk kellett, mert - legalábbis a tapasztalataik szintjén - őt követve jutottak lelki zsákutcába, mellette, vele járva mentek tönkre. Létezhet ilyen? - kérdezhetjük jogosan. Az igében azt látjuk, hogy igen! Bár a legtöbb evangéliumi üzenet arról szól, hogy ha Jézus nélkül élünk, akkor kilátástalanná válik az életünk, sötétben fogunk botorkálni, és előbb vagy utóbb kiégünk, bezzeg ha Jézussal élünk, akkor minden jóra fordul, életünk felvirágzik; az emmausi tanítványok történetében azt láthatjuk, hogy Jézust követve is juthatunk zsákutcába.
Hívő emberek tömegei járnak kiégett szívvel az élet emmausi útjain. Olyanok, akik már nem is tartják magukat hívőknek, akik elhagyták gyülekezeteiket, otthagyták egykor élő kapcsolataikat. Ugyanakkor sokan vannak azok is, papok, lelkészek, egyházi szolgák, misszionáriusok, elöljárók és aktív gyülekezeti tagok, akik a külsőségekben megtartották ugyan a hívő életük kulisszáit, de a szívük mélyén rég kihűlt a tűz, szolgálatukat csendes kétségbeesésben végzik, hívő életüket üresnek, értelmetlennek és erőtlennek érzik. Ilyenkor marad a fájdalom, a csalódás, az önmarcangolás és az üresség, vagy a keserű cinizmus. "Pedig mi azt reméltük...", "pedig mi azt hittük...", mondják szégyenkezve, lesütött szemmel, vagy mondják róluk mások megbotránkozások közepette.
Rájuk gondolva és feléjük fordulva mesélem el mindazt, amit megéltem, és amit a Szentírásból megértettem.
- Bolyki László