Olgával és Alainnel együtt úgy döntöttünk, hogy megállunk egy kicsit füvvezni egy földúton a libanoni határ közelében. Mindhárman a mennyekben éreztük magunkat. Ilyen euforikus hangulatban telt el az egész nap. Már késő éjszaka volt, amikor két férfi kopogott be az autó ablakán. Nem értettük, mit akarnak, de olyan fenyegető volt az ábrázatuk, hogy megijedtünk. Egyikük egy pisztolyt vett ki a zsebéből és a pisztolycsővel ütögetve az ablakot, felszólított, hogy szálljunk ki. Kétségbeesett mozdulattal beindítottam a motort és odakiáltottam az utasaimnak.
- Feküdj!
Fejemet a kormányra hajtva, a félelemtől reszketve léptem a gázra. Egyszer csak lövés dördült, és az autó hátsó ablaka ripityára tört."
Hatalmas tévedés lenne azt gondolni, hogy a fenti mondatok egy bűnügyi regényíró fejében megszületett fikció szavai. Jean-Michel PANNIER nem thrillert írt, hanem élettörténetét osztja meg olvasóival. Jean-Michel hippi volt a '60-as és '70-es évek Franciaországában. Gyermekkorától kezdve az alkoholizmus és a kábítószerezés határozta meg életét. Elutasítottnak érezte magát és nem volt jövőképe. Kereste az élete értelmét, vágyott a szeretetre és az elismerésre családja részéről, de nem kapta meg.
A boldogságot keresve merült el az alkohol, a drogok, a cigaretta élvezetében, miközben hatalmas utazást tett, tucatnyi ország érintésével, hihetetlen kalandokba keveredve, de növekvő depressziójára egyszer már csak az öngyilkosság kínálkozott, mint egyetlen gyógyszer. Egy természetfölötti kéz avatkozott be ezen a ponton életébe, hogy hazavezesse Franciaországba, ahol valódi boldogságra, igazi örömre talált. Az időnként fájdalmas, máskor mulatságos történetek sora nem ér itt véget, mert Jean-Michel nemcsak arról ír, milyen ember volt, hanem arról is, milyen ember lett, miután leszámolt múltjával.