Fülszöveg
Individualizálódásra és bensőségességre törekvő szándékával a pietizmus beilleszkedik abba a kora újkori, Európa egészét átfogó folyamatba, amely túl kívánt lépni a konfesszionális kor szellemiségén, elfordult az iskolás filozófia arisztotelizmusától, a felekezeti vitáktól és a külsődleges formákba merevedett hagyományos kereszténységtől. Eközben a pietizmus, párhuzamosan haladva az európai felvilágosodással, vallási mozgalomként rokonságot mutat a reformáció utáni katolicizmus hasonló vallási mozgalmaival (janzenizmus, kvietizmus), sőt, tágabb értelemben a zsidóságon belüli vallási mozgalmakkal (chasszidizmus) is. Következetesen ragaszkodva azonban a reformációhoz, és azzal a szándékával, hogy a bevégezetlenül maradt reformációt teljessé tegye, illetve a tan reformációját kiegészítse az életfolytatás egy második reformációjával, a pietizmus a legteljesebb mértékben protestáns jelenség maradt. A lutheranizmus és a kálvinizmus között a konfesszionalizmus korszakában kimélyült szakadékot a pietizmus elegyengette, ha nem is töltötte fel teljesen. A protestáns felekezetek és a római katolicizmus közötti szakadékot ezzel szemben elmélyítette, mindenekelőtt khiliasztikus jövőképéből fakadó ama váradalmával, amely a pápaság Rómájának bukását jövendölte.