A haldoklók lelkigondozásánál pedig az utolsó az, ami számít. És ezt az utolsó szót az élőnek kell kimondania, a halál közvetlen közelében. Abban az utolsó szóban , amit még egy haldoklónak elmondhatunk, benne kell lennie, hogy keresztyén hitvallásunk végén csodálatos és vigasztaló módon a halottak feltámadásáról és az örök életről van szó. Ez azért csodálatos, mert az ember másféle fogalmazástól tart: a halottak feltámadása örök életre vagy örök kárhozatra. De mégsem így hangzik a hitvallás! És vigasztaló a szöveg, mert azt jelenti, hogy a keresztyén hit a feltámadottak és élők hite.
A keresztyének nem a halálban hisznek, hanem Abban, Aki a feltámadás és az élet. Jól tudják mi a halál, nem bagatellizálják el rettentő hatalmát, nem tüntetik fel ártatlanabbnak, mint amilyen, nem becézik barátként, és a legkevésbé sem dicsőítik. Ellenségnek ismerik, és ezért vannak halálfélelmeik. De amikor a keresztyén ember haldoklik - értse meg ezt az ellentmondást, aki hitben képes azt felfogni! - már nem a halál dominál, hanem Jézus! Ezt kell prédikálni! Ez az igazi lelkigondozás. Ebből él a lelkigondozó azok mellett, akik utolsó útjukra indulnak.
(részlet a könyvből)