A XX. századi keresztyénség viszonya az alkotóművészetekhez korántsem tekinthető problémátlannak. Ennek nyilvánvaló tünete az, hogy - legtöbbször a Szentírásra hivatkozva - a hívő közgondolkodás a giccset részesíti előnyben mind az irodalomban, mind a zenében, mind pedig a képzőművészetekben. Ha azonban az önmagát kinyilatkoztató szuverén Istenben hiszünk, akkor azt sem írhatjuk neki elő, hogy kit áldjon meg tehetséggel, és kit ne: a mélyen hívő Bachot vagy a botránkozást el nem mulasztó Mozart-ot; a szerzetesi magányban alkotó, szelídségéről és hitéről is híres Fra Beato Angelico-t vagy a mindig kényelmetlen Michalengelo-t...